Gershwintől a Third Streamen át Keith Jarrettig
Jazz és klasszik
A jazz és a klasszikus zene története az 1920-as évektől kezdett összefonódni, az ötvenes-hatvanas években, a Third Stream mozgalom idején már egészen szoros volt a viszonyuk, hogy aztán Keith Jarrett vagy Brad Mehldau munkásságában már szinte szétszálazhatatlan legyen a két világ. A 21. században teljesen természetes a jazz és a klasszikus zene együttélése, a Zene Házában is számtalan ilyen jellegű koncert volt a nyitás óta – és lesz is: a következő hónapok bővelkednek efféle afférokban.
Nem véletlenül visszatérő bérlete a Zene Házának a Jazz és klasszik bérlet, amelynek programjai mindig a két műfaj találkozásának valamilyen mértékű keresztezést tartalmazzák. Rengeteg megközelítés valósult már meg és végtelen a variációk tárháza, hiszen mindkét nagy zsánernek mély, és időben is messzire visszanyúló a története, a fantázia szab csak határt a kapcsolódásokra – vagy egyik 2026-os programunk címével élve: az afférra.
Klasszikus és jazz: a kezdetek
A sokévszázados klasszikus zenei fejlődés, az Amerikába behurcolt afrikai rabszolgák zenéjéből kifejlődő blues és jazz két merőben eltérő zenei világ, gyökereiben is máshová nyúlik vissza, kapcsolatuk viszont ennek ellenére tudott gyümölcsöző, egymást inspiráló, kölcsönösségen alapuló lenni. Az írott klasszikus zene és az improvizációkon alapuló jazz nem is indulhatna messzebb egymástól, mégis megtalálták a közös hangot. A hangszerhasználaton túl például a harmóniarendszerben is van kapcsolódás – az akkordok és skálák mentén.
A klasszikus zene, ha most egy picit még jobban megszemélyesítjük, évszázadokig figyelte, hogy mihez tudna kapcsolódni, lényegében csak a tradicionális zenék, és a „népek zenéje” jelenthetett önmaga fejlődésén túl külső inspirációt. Éppen ezért volt izgalmas kihívás, amikor az 1800-as évek második felében felgyorsult a populáris zene fejlődése, mind a technikai háttér tekintetében, mind zenei értelemben (és kicsit a médiumok szempontjából is). A ragtime, a blues és a dixieland zenék keresztezéséből a húszas évekre létrejött korai jazzt eleinte a bigband, a swinges bigband jellemezte. Ugyanakkor a Broadway-musicalek, a Tin Pan Alley-slágerdalok, azaz A Nagy Amerikai Daloskönyv alapját jelentő zenék, aztán a bevándorló európaiak zenéje és a blues és jazz is elkezdett kölcsönhatásba kerülni egymással. A 20-as, 30-as évek jazzkorszaka már egy olyan összetett, egyedi zenei nyelv volt, amire a kortárs zeneszerzők is felfigyeltek. Darius Milhaud A világ teremtése című, 1923-ban írott műve az egyik első jelentős példa arra a klasszikuszenei ihletésre, amely már a jazzből táplálkozott, Leonard Bernstein szerint ez „…korának egyetlen európai zeneműve, mely nem csupán flört, hanem valóságos szerelmi affér a jazzel.”
Milhaud balettzenéje mellett George Gershwin 1924-es Rhapsody in Blue-ja lett a két zsáner talán leghíresebb korabeli darabja. Maurice Ravel 1927-re elkészült Violin and Piano Sonata No. 2 kompozíciójában a Blues tétel szintén jelentős ebből a szempontból. De sokan mások is komolyan érdeklődtek a jazz iránt, például Igor Stravinsky, akinek jazzes műveiről lesújtó véleménnyel volt Bartók Béla, miközben ő is komponált, például Benny Goodman számára. Ugyanakkor Bartók hatása a jazzistákra lényegesen jelentősebb volt, Duke Ellingtontól John Coltrane-ig és tovább.
Természetesen a nagyzenekari jazz a klasszikus zenéből merített a hangszerelések terén, Ellington a többtételes szvitjeihez, később Evans-ék, Coltrane-ék a bonyolultabb harmóniákhoz.
Third Stream
Az 1950-es években Gunther Schuller vezette be a Third Stream fogalmát: olyan zene, amely a klasszikus kompozíciós technikákat ötvözi a jazz improvizációval. 1956-57-ben komponált művei később a névadó The Birth of the Third Stream gyűjteményben jelentek meg. Ekkoriban már inkább a jazz felől érkezett az első lépés, bár Leonard Bernstein: West Side Story-ja a musicalben, az egyik legpopulárisabb zenei formátumban is elindította a jazz ritmusok és harmóniák, valamint a szimfonikus zene nászát.
A Third Stream soha nem lett tiszta, könnyen keretezhető mozgalom a jazzen belül, de ha olyan műveket említünk, mint Miles Davis Gil Evans hangszerelővel készített Sketches Of Spain című 1960-as albuma, vagy Charles Mingus hatvanas évek eleji lemezei, Moondog 1969-es, minimalizmussal, modern klasszikussal átitatott albuma mind jó példák erre a zenei világra, amely aztán búvópatakszerűn tűnt hol fel, majd el. Mindenesetre mások mellett Bill Evans, Carla Bley, Alice Coltrane, McCoy Tyner, Chick Corea bizonyos műveiben kitapintható a törekvés erre a fajta klasszikus jazzre.
Jazz és klasszik bérlet és koncertek
Jazz és klasszik bérlet részeként 2024-ben a Talált dallamok koncerten a régizenei Carlo G-gyűjtemény anyagára improvizáltak jazz-zenészek. Ács Dominika és Oláh Krisztián az Olümposzi hősnők-esten improvizált szakaszokat is beiktatott Bach, Händel, Debussy és Richard Strauss műveinek előadásába. Pozsár Máté és a Chaos String Quartet koncertje a third stream mozgalom magyarországi meghonosítását, ismertebbé tételét is célként tűzte ki. 2025-ben Bachot gondolta/gombolta újra Fassang László és Tálas Áron. Szabó Dániel Nonett mesterműveket öltöztetett új köntösbe, azaz jazz-átiratokat játszott Bartók, Ligeti, Sosztakovics és Ravel műveire. SchubertNOW címmel pedig Schubert-dalok kerültek modern, jazzes-elektronikus megszólalásba Harcsa Veronikáék produkciójában. És ez persze csak a jéghegy csúcsa, sok más mellett 2026-ban is lesznek ilyen programok a házban, például Snétberger Ferenc gitárművész és Fenyő László csellóművész közös koncertje, német barokk-kal és a francia hot jazz-zel. A Klasszikus és jazz: Az affér koncertnek pedig már a címe is önmagáért beszél, a Tálas Áron Trió és a Budapest Sound Collective közeledik egymáshoz. És persze a Kurtág 100 programsorozat részét képező Moment’s Notice – Modern Art Orchestra koncert is ideillő.
ECM kiadó és a klasszikus jazzisták
Ennél is hangsúlyosabb lett egy német lemezkiadó, az 1969-ben Manferd Eichner által alapított ECM törekvése arra, hogy egyrészt nagyon rokon hangzású előadókat kiadva alakítson ki egy sajátos zenei nyelvet, másrészt bontsa tovább a falat a klasszikus, vagy sokkal inkább kortárs zene, valamint a jazz között. Ez már odavezetett, hogy az ECM-nél minden további nélkül jelennek meg egymás mellett kortárszenei lemezek, illetve az ECM-re oly jellemző csendes-intuitív jazzlemezek, amikben a jazzhatás és a kortárszenei elemek, esetleg bármilyen folk-befolyás egységben, egyenlően, egymás mellett él. Hasonló jellemzi különben a Gőz László vezette magyar BMC Records munkásságát is. Szóval, amikor a hetvenes években Keith Jarrett – mondjuk a – kölni koncertlemezén improvizál a zongorán, az jazzből kiinduló zene. Elméletben jazz, de gyakorlatban olyan kortárs zene, ami lejegyzés helyett a pillanatban született. Az ECM sok más alkotójára igaz ugyanez. Jan Garbarek, Eberhard Weber, John Surman és sokan mások keresték a műfaji határokat.
És tovább
Innentől a két műfaj találkozásai a lehető legtermészetesebben folytak tovább, és ma már tényleg bármilyen formában visszaköszönhetnek. Brad Mehldau Bach és Brahms-hatású szerkezeteiben, Wynton Marsalis szimfonikus jazz-ében, nagyzenekari műveiben, de még azokban a filmzenékben is (Hans Zimmernél, Thomas Newmannál hallhatunk ilyet), amelyek jazzes harmóniákat és klasszikus hangzást társítanak. A 21. században a konzervatóriumokban egyre több zenész tanulja egyszerre mindkét műfajt, a klasszikus technika alapot jelent a hangszeres virtuozitáshoz, a jazz-improvizáció pedig kreatív és ritmikai fejlesztést jelent a klasszikus képzésben. A klasszikus zene struktúrája és formai gazdagsága inspirálja a jazz-zeneszerzőket. A jazz szabadsága és ritmikai energiája pedig új hangzásvilágot ad a klasszikus zenének. Mindkét műfaj magas szintű hangszeres tudást és zenei érzékenységet igényel, így együttélésük biztosan sokáig visszhangzik majd a koncerttermekben.
