Ugrás a tartalomhoz
Azonnali hívás
Bartók földje

Bartók földje

2026/09/25 | 5 p

Nyolcvanegy éve hunyt el Bartók Béla

Bartók Béla nyolcvanegy évvel ezelőtt halt meg egy New York-i kórházban, 1945. szeptember 26-án, számkivetve. Önmagát száműzte a fasiszta Európából, mint Márai Sándor, Thomas Mann vagy Stefan Zweig. Batta András, a Zene Háza Ügyvezető igazgatója emlékezik a zeneszerző óriásra.

Életében többször is megkísértette az elvándorlás gondolata Bartók Bélát, s nemcsak politikai értelemben. A városi civilizációtól viszolygott, amikor tehette hátat fordított a hamis szokásoknak, a társadalmi hiábavalóságoknak, a hatalom hazugságainak. „Városi emberszag! Gyűlölt dolog! Kedves parasztjaim között kellemes órákat töltök” – írta Kodály Zoltán feleségének, Emmának 1906-ban, abban az évben, amikor Kodállyal együtt magyar népdalokat jelentetett meg, zongorakísérettel. A két ifjú géniusz a falu tiszta, friss levegőjével akarta kiszellőztetni az áporodott városi klímát. Azt remélték, hogy a polgári szalonok zongorái mellett népdalok virágoznak majd ki. Nem így lett. Még az 1930-as évek végén is bőven volt példány raktáron, annyira nem fogyott a kiadvány.

„Városi emberszag…”  Bartók már 1911-ben kivonult Budapestről, igaz, mai szemmel nézve nem messzire, Rákoshegyre (Rákoskeresztúr), de annak idején az még külön településként, nyaraló övezetnek számított, és a ház, amit bérelt, minden komfortot nélkülözött. Itt lakott csaknem tíz évig, első feleségével és kisfiával. Csupán hetente kétszer járt be a Zeneakadémiára tanítani: mozgó tehervonatra kapott fel, s az akkori tehervagonok őr-fülkéjében tette meg az utat, társadalmon kívüli idegenként, „csodálatos Mandarinként” érkezve a városba. Csodálatos Mandarin… különös hősének épp a rákoshegyi száműzetés alatt teremtett alakot, formát és zenét, megkomponálva a 20. század egyik ikonikus remekművét.

Jellemző mozzanat, hogy Bartóknak soha nem volt saját lakása; mindig bérelt vagy vendégeskedett, otthonait gyakran változtatta. Igazi otthona a természet volt. Tulajdonképp ő maga is a természet lényeihez hasonlított. A szarvassá vált fiúkhoz, akiket a Cantata profanában megénekelt. Hitvallás ez: az emberi társadalomból elinduló vadász-fiúk története, akik egy csodálatos szarvast üldözve egyre mélyebbre kerülnek az erdőben, mígnem maguk is szarvasokká válnak. Apjuk már hiába várja őket haza, mert megtörtént az átváltozás, a fiúk szarva ajtón „be nem férhet” és „szájuk többé nem iszik pohárból, csak tiszta forrásból”.  A szöveget maga Bartók állította össze, pogány örökséget hordozó, román népi dallamok, úgynevezett kolindák alapján. Annyira szerette ezt a szöveget, hogy a rádióban is elmondta, különös tónussal, hangsúllyal – gyönyörűen.

Bartók értette a természet nyelvét, hozzá valóban beszéltek a fák, a füvek, a föld járatai, a madarak s a rovarok ezrei. Emberen túli hallásával olyan neszeket, rezgéseket is felfogott, amiket mások nem hallottak meg. Ismerte az ösvények titkait, az erdő múltját, üzenetét, akár fiatal korában az erdélyi havasokban, vagy később a svájci Alpokban barangolva. A természettel való mély kapcsolata Amerikában sem halványult, annál inkább szenvedett a nagyvárostól, New Yorktól. A kőrengetegben, ahová 1940 őszén súlyos betegen érkezett, elveszettnek érezte magát. Amerika, a 20. század első felének ígéret földje Bartók számára szenvedést hozott. Művészetére kevesebben voltak kíváncsiak, mint gondolta, anyagi gondok is nyomasztották. Bartók büszke ember volt, csak olyan támogatást fogadott el, amiért megdolgozott, tehát barátai, tisztelői felkérésekkel tudták segíteni.  Csodálatosak ezek az Amerikában keletkezett késői, búcsúzó művek: a zenekari Concerto, a szólóhegedűre írott Szonáta, a III. zongoraverseny. A hegedű szólószonáta megírására a kor egyik legnagyobb művésze, Yehudi Menuhin kérte fel Bartókot. Menuhin pályája zenitjén hajolt le Bartókhoz, aki azáltal emelte fel a nagy hegedűst, hogy művet írt neki. Mert Menuhin megértette Bartókot és értette a zenéjét is, amit később – zseniális ráérzéssel – egy interjúban a termékeny, zsíros magyar földhöz hasonlított, amelyben giliszták, bogarak, rovarok nyüzsögnek, s alkotnak természetes, szerves világot: az anyaföld harmóniáját.

A hegedűművész megérezte azt, amit később Bartók zenéjével kapcsolatban sokszor bizonyított a zenetudomány: Bartók formáinak arány-rendszere a természet formáira vezethetők vissza. Jelentős elemzője, Lendvai Ernő a maga aranymetszés-elméletével nagy lépést tett – mindössze néhány évvel Bartók halála után – Bartók zenéjének lényege felé. Az 1950-es évek kommunista diktatúrája idején meghurcolták őt is, s Bartók műveinek egy részét, formalistának bélyegezve feketelistára tették. Mi lett volna, ha Bartók tovább él és visszatér Magyarországra? Valószínűleg újabb exodus, kivonulás. Pedig a gyökerek, talán mindenki másnál erősebben kötötték Bartókot Magyarországhoz, a Kárpát-medencéhez.

Hogyan kell elképzelnünk őt? Fiatalon, hátán súlyos fonográffal, porosan, sárosan, csizmásan, köpenyben rótta az utakat Erdélytől a Felvidékig, Kárpátaljától a Dunántúlig: szenvedélyesen kereste az autentikus, régi és még régebbi népdalokat, azokat, amelyek apáról fiúra szállva még megmaradtak az emlékezet kincsesbányájában. Bejárta a zenei anyaföldet. Csak a magyar dallamok gyűjteményének lejegyzet anyaga 13 500 éneket tartalmaz. Ez vezet el a másik képhez: Bartók ül az íróasztalnál a fonográf tölcsére előtt, és a viaszhengerekre felvett dallamokat hihetetlen türelemmel és precizitással jegyzi le, úgynevezett „támlapokra”, amelyek egy ma már szinte teljesen elsüllyedt kultúra hatalmas katalógusát alkotják. Amikor Bartók 1940 októberében elhagyta Magyarországot, ezt a monumentális gyűjteményt adta át Kodálynak, magyar népzenei testamentumaként.

Bartók azonban nemcsak a magyar népzene nyelvén értett és beszélt, hanem románul, szlovákul, ruténul is. Találkozott ősi török népzenével, és Észak-Afrikában arab népzenét is tanulmányozott, s még New Yorkban is folytatta lejegyző munkáját a Columbia Egyetem egyik régész professzorának délszláv dallamgyűjtésén. Gyűjtő típusú ember volt, magányos gyerekkorától kezdve mindenfélét gyűjtött, növényeket, rovarokat. Szerette rendezgetni gyűjteményeit. Talán azért is, mert  a természet törvényeit fedezte fel bennük. A zenei gyűjteményben is ezt kereste, és mivel egész lénye a legérzékenyebb szeizmográfhoz hasonlítható, minden megmaradt benne. Amit hallott az vérévé vált. Ez az, ami egyedülálló az egész zenetörténetben: a gyűjtő egyben alkotó géniusz is. Mindaz, ami a népzenéből szellemébe áramlott, őseredeti, saját alkotássá nemesedett. Bartók kottapapírján minden hitelesen és átélhetően jelent meg, olyan erővel, szuggesztivitással, ami műről műre üzenetté magasodott.

 

Mely üzenetek ezek? Mindenekelőtt a természet, a maga zsongásával és a maga zenéjével, hiszen a népzene ugyancsak a természet hangja: Bartók felfogásában a természetközeli emberek részei a természetnek. Bartók arra tanít, hogy tiszteljük a természetet. Ennél aktuálisabb üzenet a mai kor felé aligha létezhetne. Ebben a szellemben vált számára a Kárpát-medence, sőt a szélesebb értelemben vett „nagyvilág” is egyetlen közösséggé. Ez az értelme híres ars poeticájának, amelyben a „népek testvérré válásáról” ír, és sajnos éppen ez volt az oka annak is, hogy kora (és utókora!) hatalmainak számára mindig is idegen volt művészete. Vajon megértették-e 1923-ban, Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulóján, azon a nevezetes hangversenyen, amelyen Kodály remekműve, a Psalmus Hungaricus is elhangzott, hogy Bartóknak Táncszvitje, amelyben a szerző különböző népek zenei ősgesztusaiból sző körtáncot, kivezet az ünnepelt Városból az anyaföldhöz, sőt: magához a Föld anyához. Vajon kimondva, kimondatlan nem ezt az utat keressük-e ma is? Az utat, amely Bartók földjére vezet.

 

Batta András

Fotók: Zenetudományi Intézet – Bartók Archívum