Sebőferi

Feri – elnézést a tegezésért, de nem áll rá a szám a Ferencre – voltaképpen megtestesítette a Magyar Zene Háza szellemiségét: egész életében olyan könnyedén, közvetlenül és közérthetően hirdette az énekelt versek és a népzene örök értékeit, hogy közben szakmailag minden tűpontosan a helyén volt. Professzorként sosem kérkedett hatalmas tudásával, nyilatkozataiban, színpadi megnyilvánulásaiban mindig életszerű, humoros, mondhatni, kellően vagány maradt. 

Miként a hetvenes évek hajnalán nyilatkozta: „Az a parasztfolklór, amelyre az én versekre kitalált zenéim épülnek, valamikor a falusi közösségben minden ember számára kifejezési formákat, kereteket adott. Mi ezeket szeretnénk megtanulni, és egy olyan városi népzenét teremteni, amely a városi közösségben, a városi fiatalok számára teremti meg ugyanezt a lehetőséget”. És az énekelt versek úttörője, a népzenei revival mozgalom egyik alapítója az azóta bő öt évtizedben voltaképpen nem tett mást, mint egyrészt visszahelyezte a verset abba a közegbe, amelyben azelőtt is létezett, másrészt társaival plasztikusan bebizonyította, hogy az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen bennszülött kultúrából építkezni.

Sokan hitték, a népzenei revival és a táncházmozgalom sikere abban rejlett, hogy Sebőék mindent aprólékosan kitaláltak előre. Hogy mikor, mit, milyen tempóban tegyenek. S lám, milyen ügyesen kifundálták, hogy mindezt ennyire hatékonyan szét tudták terjeszteni térben és időben. Pedig hát, kis túlzással, a legelején pusztán belekaptak. Mire az egész meglódult magától. Ők meg csak szaladtak vele.

Tevékenységének fő hajtóereje éppen abban rejlett, hogy amibe belekapott, az egyből a megfelelő közegbe került. Ahol aztán magától erjedt tovább. Legyen szó énekelt versről, 25. Színházról, népzenei újjászületésről, táncházmozgalomról. Nem öncélú szellemi kalandokat kergetett, hanem közösségteremtő ügyekre lelt, és a körülötte csillogó szemek folytonosan biztatták, hogy érdemes. Meg rögvest csatlakoztak hozzá a társak. És ez az egyre növekvő csapat is szükségeltetett ahhoz, hogy sikeresen áttörhessék a gátat.

Vélhetően azért is maradt a népzenei revival és az abból kinövő táncházmozgalom ennyire virulens, mert az öntevékenység hajtotta előre. Akik beleszédültek, azok nagyon akarták. És nem sajnálták beletolni az energiát. Pedig, ha jobban belegondolunk, azóta is minden az ellen hatott, hogy sikeres legyen. Hisz a kezdetektől értékközpontú volt, amatőr lelkesedéssel teli, rengeteg munkát és tudományos elmélyülést igénylő, kevés anyagi elismeréssel járó tevékenység. Mégis.

Szóval Feri nemcsak szerette a Magyar Zene Házát, de számos alkalommal fellépett itt, tartott kurátori hétvégét, az állandó zenetörténeti kiállításban tevékenyen részt vett, Szomjas György 1976-os mozija, a Talpuk alatt fütyül a szél zeneszerzőjeként a filmklub vendége is volt. Sajnos, így, múlt időben.